A diákok figyelmét az elmúlt hetekben nem a tananyag kötötte le. Az egyik osztály éppen akkor szedte le a díszeket a karácsonyfáról az aulában, amikor társuk lezuhant az emeletről. Megviselték őket a történtek. A diákok körülbelül mostanra jutottak el odáig, hogy képesek a feladataikra koncentrálni. A tragikus pillanatban Móker Barnabás állt a legközelebb a fiúhoz. Azonnal odarohant hozzá és megpróbált segíteni rajta. A végzős diák máig nem tud a történtekről beszélni, úgy véli, a tragédia megváltoztatta az egész gondolkodásmódját és az életét is.

 

„Kicsit feszélyezve jövök be, elfordítom a fejem, nem nézek arra az oldalra és nem is közlekedem ott. Abban a pillanatban megváltoztam, megtörtem, más ember lettem. Pár méterre történt tőlem az egész, mindent láttam, azonnal odamentem mellé. Nagyon rossz volt hallgatni, mennyire szenved. Segíteni szerettem volna rajta, de csak annyit tudtam tenni, hogy beszéltem hozzá. De tisztában voltam vele, hogy úgysem érti és nem is hallja, mit mondok neki, csak kiabált és próbált fölkelni. Valamikor úgy érzem, tehettem volna valamit, lehet, hogyha egy kicsit jobban kinyitottam volna a szemem, akkor talán észrevettem volna valamit.”

Barnabást a baleset döbbentette rá, hogy mennyire fontos az egymásra való odafigyelés. Azt mondja, sokat tanult az esetből, és bár még mindig rendszeresen beszélget a pszichológussal, egyre többet tud az iskolával foglalkozni. „Hiába figyelünk oda egymásra, a körülöttünk lévő emberkékre, még jobban oda lehet figyelni! Nem szabad senkit piszkálni, sosem tudhatjuk, mi zajlik benne. A pszichológussal először a tragédia napján beszélgettem, és azóta is rendszeresen találkozunk, de az osztályfőnök, a tanárok és az osztálytársak is sokat segítenek. Egymást támogatjuk. Eddig is összetartó volt az osztályom, de ezután még inkább az lett, sokkal figyelmesebbek lettünk. Most már igyekszem csak a tanulásra koncentrálni, hogy elsőre sikerüljenek a vizsgák. Otthon azt mondják, nem javíthatom meg az elromlott elektromos dolgokat, mert még szerintük nem tudom rendesen... Ezért ha valami tönkremegy, akkor azt úgy szerelem meg, hogy ne tudjanak róla. Miért ne, hiszen tisztában vagyok vele, hol a hiba, kijavítom és akkor a szüleim meglepődnek, ó mégsem ment tönkre, de jó.”

 

Barnabás osztálytársa, Berta Róbert is látta, ahogy a fiú a padlóra zuhan, de ő már túltette magát a történteken. Villanyszerelő versenyre készül, be szeretné bizonyítani, hogy ugyanolyan jó, sőt idővel jobb szakember lesz belőle, mint szintén villanyszerelő édesapjából. „Apu is ide járt, a tanárokat is ismeri, ezért választottam ezt a szakmát és ezt az iskolát. Tavaly érkeztem, és gyorsan sikerült beilleszkednem. Bizonyítani szeretném, hogy jobb vagyok, jobb leszek, mint apu! Egyelőre viszont még én fogadom meg az öregek tanácsát, így inkább a háttérbe vonulok, és a szárnyaimat csak a teremben bontogatom.”

Az intézmény igazgatója nem beszélhet a történtekről, azt mondja azért, mert sem a fenntartói, sem a rendőrségi vizsgálat egyelőre nem fejeződött be. Ábrahám Norbert szerint sosem felejtik el a történteket, de abban bízik, hogy a szakemberek segítségével most már túljutottak a nehezén. Az iskolavezető szerint a fiatalok tanultak a tragédiából, egy-egy problémával a korábbi tendenciához képest sokkal hamarabb keresik fel a pedagógusokat, a bűnmegelőzési tanácsadót és a pszichológust. Ábrahám Norbert hozzátette, bár eddig is nagy hangsúlyt fektettek a diákok mentális egészségére, mindent megtesznek ezután is azért, hogy soha ne fordulhasson elő hasonló eset. Az igazgató szerint mindemellett nem feledkeztek meg a tanításról ezekben a hetekben sem, a villanyszerelők például eredményesen szerepeltek egy szakmai versenyen, és továbbjutottak az országos megmérettetésre is.